356-ban ugyanis Konstantinápolyban megjelent egy Procopius nevű trónbitorló, talán Julianus anyjának rokona. Faustina ekkor lányával együtt a Boszporusz menti városban vagy annak környékén élt. A bitorló kihasználta jelenlétüket. A kislányt kezén hordozta a katonák sorfala előtt, legközelebbi rokonként a gyermek gondviselőjének nevezve magát. Constantia volt a nagy dinasztia egyetlen jog szerinti utódja. A férfi arra hívott fel mindenkit, hogy legyenek hívek Nagy Konstantin és II. Constantius emlékéhez, aki továbbra is élénken élt a katonák emlékezetében. Faustinától elvette az általa őrzött császári jelvényeket -nem tudjuk, hogy az özvegy egyetértésével vagy akarata ellenére.
Valamivel később, amikor Kis-Ázsia földjén sor került Procopius és Valens császár hadseregei között az első összecsapásokra, a trónbitorló parancsára megjelent Faustina és kislánya gyaloghintója, ami a katonáknak azt kellett sugallja, kiért is harcolnak. A kezdeti összecsapások Procopius számára sikeresen végződtek, végül azonban 366 májusában legyőzték és kivégezték. Ugyanúgy, ahogyan előzőleg, az uralkodóváltás nem jelentett nagy változást a két nő életében. Vélhetően úgy döntöttek, hogy Faustinának nem volt más választása, kénytelen volt teljesíteni a bitorló akaratát. Valószínűleg számoltak a közvéleménnyel is, amelynek szemében Constantia apja, nagyapja és dédapja továbbra is sokat jelentettek - ennek legjobb bizonyítéka az, hogy alig tíz évvel később Gratianus császár feleségül vette Constantiát, így legitimálva a trónhoz való jogát.
Nem tudjuk, Faustina megérte-e ezt a pillanatot.
Flavia Helena.
A 360-tól 363-ig uralkodó Julianus császár első és egyetlen felesége. Gyermeke nem született.
Nagy Konstantin és Fausta lánya volt, vélhetően a legfiatalabb. Nevét a nagyanyjáról kapta, I. Constantius párjáról. Miután Fausta 326-ban meghalt, Helenának legkésőbb ebben az évben kellett megszületnie. Amikor tehát 355 novemberében Julianus feleségül vette unokatestvérét, a nő majdnem harmincéves volt. Ez igen magas kornak számított abban az időben egy menyasszony számára. Férje viszont legalább hét évvel fiatalabb volt nála, ugyanis 332-ben született. Ezt a különleges dolgot természetesen az magyarázza, hogy a házasságot csak és kizárólag politikai okokból kötötték. II. Constantius császár ugyanis - Julianust caesarrá téve és Gallia germánoktól való védelmét rábízva - úgy gondolta, hogy ez a házasság biztosítja ifjabb uralkodótársa lojalitását. Igen naiv elképzelés volt ez, hiszen épp Constantiusnak kellett a legjob-ban tudnia, hogy egyetlen dinasztikus házasság sem biztosította a hozzá fűzött reményeket, és nem vette elejét a házassági szerződésekkel összekapcsolt uralkodók között a konfliktusoknak. Ez a kapcsolat is hamar bizonyította a szabályt.
A kortárs történetíró, Ammianus Marcellinus jelzi, hogy Julianus mint szüzet vette feleségül Helenát, föltehető hát a kérdés, miért vártak [206] ilyen hosszú ideig Helena eljegyzésével. Valószínűleg bátyja, a betegesen gyanakvó és gőgös ember, II. Constantius nem talált megfelelő jelöltet.
Szinte az esküvő után azonnal Helena férjével együtt Galliába ment, ahol az ifjú caesar megkezdte a germánok kiszorítását a provinciából. Nem hanyagolta el azonban házastársi kötelességeit, miután vélhetően már 356-ban Helena fiút szült. Ez azonban közvetlenül a születése után meghalt, mint megállapították, a bába hibájából. Ez ugyanis, ahogyan azt Ammianus Marcellinus tartja, túl alacsonyan vágta el a köldökzsinórt, ezzel a csecsemő halálát okozva. A történetíró szerint ezt a bűntettet azért hajtotta végre, mert lefizették. Ilyen erősen igyekeztek, mondja Ammianus, hogy ne legyen utóda egy olyan nagyszerű férfiúnak, amilyen Julianus volt!
Minden olvasó arra gondol persze e szavak olvastán, hogy a gyermek halálának valódi okozója II. Constantius volt. De vajon csak ő? Ugyanez a történetíró más helyütt egyértelműen a császár feleségére, Eusebiára tereli a gyanút. 357-ben ugyanis, mint Ammianus állítja, a császárné jóakaratot színlelve meghívta Helenát Rómába, II. Constantius uralkodásának huszadik évfordulójára. Mint Ammianus mondja, ezt azonban azért tette, mert saját maga terméketlen lévén, Helenának mérget adott, amelynek következtében a terhesség vetéléssel végződött.
Ezek a híresztelések és vádaskodások, amelyek egy felvilágosult, értelmes szerzőtől valók, jól jellemzik a császári udvarban tenyésző kölcsönös gyanakvást és vádakat, valamint az általános meggyőződést, hogy ennek a családnak a tagjai bármilyen bűntény elkövetésére képesek. Helena vetéléseinek valódi oka pedig nagyon is prózai és manapság jól ismert dolog lehetett: a vércsoportok ütközése.
360 februárjában Julianus és Helena Lutetia Parisiorumban, vagyis a mai Párizsban járt. Ez az első, történetileg bizonyított ottléte egy császári párnak. Ezt a helyet egyébként Julianus különösen szerette, és rokonszenves, kedves leírást szentelt neki - Párizs legrégebbi, fennmaradt leírását. Ekkor történt ott az első, nagy jelentőségű történelmi esemény. Julianust ugyanis Lutetiában kiáltották ki seregei augustusnak. Ő maga később azt állította, hogy ez saját akarata ellenére történt.
Miután Constantius egyáltalán nem akarta a titulust megerősíteni, a polgárháború elkerülhetetlennek látszott. Innét kiderült, mennyire nem érnek semmit a házassági kapcsolatok. Helena nehéz helyzetbe került. Kihez legyen lojális - a férjéhez vagy a bátyjához? Csak egyetlen, [207] közvetett utalást találunk arra nézve, hogy Julianus pártjára állt. Julianus maga ugyanis azt állítja, hogy azokban a kritikus napokban Lutetiában egy udvaronc szembeszállt azokkal a katonákkal, akik Constantiushoz húztak - ez pedig nem történhetett volna meg Helena tudta és beleegyezése nélkül.
Nem érte meg azonban az események további menetét, mert 360-ban vagy a következő év elején meghalt. Julianus Rómába vitte hamvait, és a Via Nomentana mauzóleumba helyezték, testvére, Constantia hamvai mellé. A rotunda alakú mauzóleum, ebből az időszakból az egyik leg-érdekesebb római építészeti emlék, amelyet nagyszerű mozaikok díszítenek, a mai napig fennáll, mint Szent Constantia temploma; gyakran ugyanis így nevezték Constantiát, összetévesztve a rokon Constantiákkal.
Ammianus Marcellinus elismeréssel említi, hogy halála után Julianus nem közeledett egyetlen nőhöz sem. Föltehető a kérdés, hogyan alakult volna sorsuk, hogyha Helena tovább él. Hiszen keresztény volt, katolikus, a férfi pedig hamarosan a régi istenek elszánt híveként kezdett uralkodni. [208]
Charito
Charito. A 363-364-ben uralkodó Jovianus császár valószínűleg első és egyetlen felesége. Trónra lépte előtt vette feleségül. Két fia volt.
Apja, Lucillianus Sirmiumból származott. II. Constantius alatt lett az illyriai lovasság parancsnoka, ám 361-ben kilépett a hadseregből, és letelepedett a szülőföldjén. Vélhetően akkor adta férjhez a lányát, Charitót, egy honfitársat választva férjül. Ez Jovianus volt, aki Singidunum, vagyis a jelenlegi Belgrád közelében élt. Ősei régóta ott élhettek, és nyilvánvalóan ezen a környéken született Jovianus apja, Varronianus is. Ő II. Constantius testőrparancsnoka volt, és Lucillianushoz hasonlóan körülbelül ugyanabban az időben hagyta ott a szolgálatot, hogy nyugalomban élvezhesse javait. A császári testőrségnél, amely akkor már Julianust szolgálta, helyét éppen a fia, Jovianus foglalta el.
Jellegzetes házasság volt tehát ez: mindketten ugyanabból a provinciából és társadalmi rétegből származtak, ráadásul mindkettejük apja hivatásos katonatisztként szolgált. A pannoniai földesúrnak, egy elit alakulat tisztjének fia feleségül veszi egy ugyancsak pannoniai földesúrnak, aki szintén gárdatiszt, a lányát. Ez a jelenség gyakran előfordul az újkori államokban is, leggyakrabban talán Angliában. A házasságot 361 körül kötötték, mivel Jovianus és Charito legidősebb fia, akit nagyapja után Varronianusnak hívtak, 363-ban még kisfiú volt. [209] A ritkán előforduló Charito név természetesen görög eredetű, s a kellem és a báj istennőjének, Kharisznak (latinosan Charis) a nevéből származott. Apja, Lucillianus családja római volt, mint akkortájt Pannonia teljes lakossága. Úgy látszik azonban, hogy Lucillianus vagy valamelyik őse görög lányt vett feleségül, aki mintegy jegyajándékként vitte ezt a nevet a családba.
363 június végén, amikor a római hadsereg visszavonulóban volt Perzsiából, egy csata forgatagában Julianus császár halálosan megsebesült. A katonák a bíbort a gárdaparancsnoknak adták, azaz Jovianusnak, emlékezve apja, Varronianus érdemeire is. Az új császár gyorsan békét kötött a perzsákkal, amúgy a rómaiak számára kedvezőtlent, és Mezopotámián, valamint Kis-Ázsián át Nyugatra igyekezett. Apja megkapta a hírt, hogy fiát trónra emelték, mivel azonban hamarosan meghalt, sohasem látta őt mint császárt. Lucillianust viszont, Charito apját azonnal a gyalogos- és lovasalakulatok főparancsnokává nevezték ki. A veje parancsának megfelelően Galliába indult, ott azonban a mai Reimsben kirobbant zavargások során életét vesztette. Így hát ők ketten, az apja és az apósa nem találkoztak Jovianusszal, a császárral. Ha az egyik forrásnak hiszünk, ugyanez a sors érte Charitót is, bár nagyszerű kísérettel indult sietősen visszatérő férje üdvözlésére.
Ennek az információnak az ellenére egy későbbi krónika alapján úgy látszik, hogy Charito esetében mindez másként történt. 364. január l-jén ugyanis a császár Ancyrában (a jelenlegi Ankarában) ünnepélyesen elfoglalta a consuli hivatalt. Társconsulként saját idősebbik fiát, Varronianust választotta. Az események szemtanúja, Ammianus Marcellinus azt mondja, hogy a kisfiú, megrémülve attól, ami körülötte történik, keservesen sírt, amikor a római hivatalnokok hagyományos székén, az úgynevezett sella curulison végighordozták. Később, mondja Ammianus, sírását a közeledő szerencsétlenség előjelének vették. Nehéz elképzelni, hogy az anyja ne lett volna ott a kisgyerekkel, miközben az apjához utazik. Ha Ancyrában ott volt Varronianus, ott kellett lennie Charitónak is.
Fennmaradtak római szokás szerint dátumozott feliratok a 364-es év consuljairól, tehát Jovianusról és Varronianusról. Ez utóbbit nobilissimus puer (a legnemesebb gyermek) szavakkal illetik. Azt nem tudni, hogy Charito megkapta-e a nobilissima femina vagy az augusta címet. [210]
Alig két hónappal később, 364 februárjában Jovianus nyugat felé utazva megállt egy vendégfogadóban, Bithynia provincia határán. Bőséges vacsora után egy frissen meszelt szobában aludni tért. A helyiséget jól befűtötték, mert a tél különösen kemény volt. Reggel a császárt holtan találták. Alig hét hónapig uralkodott, s 33 évesen halt meg.
Jovianust egy szarkofágba temették a konstantinápolyi Szent Apostolok-templomban. Sok évvel később férje mellé került Charito is, tehát mindketten keresztények voltak. Hogy mi történt vele és fiaival férje halála után, arról semmit nem tudunk - azon a véletlen információn kívül, hogy folyamatosan a saját és gyermekei sorsáért való aggódásban élt. Hét hónapnyi csillogás - és sokéves folyamatos bizonytalanság és rettegés! [211]
Marina Severa. A 364-375 között uralkodó I. Valentinianus császár első felesége, akit még trónra lépte előtt vett feleségül. Egy fia született.
Valentinianust, aki magas rangú tiszt volt, császárrá emelték a kis-ázsiai Niceában állomásozó csapatok, néhány nappal Jovianus váratlan halála után. Felesége Marina Severa volt, legalább 6 éve, fia, Gratianus ugyanis 359 áprilisában született. A feleség kéttagú neve bizonyos félreérté-sekre adott okot már az ókori forrásokban is, egyesek ugyanis Marináról, mások meg Severáról beszélnek, mintha két különböző asszony lett volna. Valentinianus és apja Pannoniából származott, az ő és Marina Severa fia is ebben a provinciában jött világra, Sirmiumban. Szinte bi-zonyos tehát, hogy az asszony családja is innen származott.
I. Valentinianus a Nyugatot irányította, a Rajna és a Duna mentén a germánok ellen küzdött. Marina Severa elkísérte Galliába, legalábbis vele volt 367-ben, a mai Amiens-ban. Valentinianus ott súlyos, majdnem halálos betegséget vészelt át, és amikor csodával határos módon felépült, Gratianust, az alig nyolcéves fiút caesarrá nyilvánította. Ezt, mint az egyik forrás említi, felesége és anyósa rábeszélésére tette. Nem sokkal utána azonban, vélhetően még 370 előtt elvált Gratianus anyjától, és eltávolította az udvarból, hogy a második feleségét, Justinát házába fogadhassa. [212]
Tíz-egynéhány évvel később az egyházi történetíró Szókratész Szkholasztikosz (latinosan Socrates) így mutatta be a válás okát: Marina Severa megismerkedett egy szép, fiatal szűzzel, az apja által árván hagyott Justinával. Annyira megszerette, hogy még együtt is fürödtek. Justina szépségétől elbűvölve leírta őt a férjének is, azt állítva, hogy még saját maga is e szépség befolyása alatt van. Ez volt az oka, hogy Valentinianus eltaszította magától Marina Severát, és feleségül vette Justinát. Egyúttal törvényt jelentetett meg, így a szerző, amely szerint lehet az embernek két felesége egyszerre.
E történet abszurditása nem kíván kommentárt. Justina, mint erről lesz még szó, a legkevésbé sem volt már akkor szűz, hanem fiatal özvegy. A császár minden kétséget kizáróan nem a bigámia engedélyezésére szóló törvényt adott ki. Semmilyen más említés nem maradt fent róla, egyébként is teljességgel ellentétes lett volna a római jog alapelveivel. Feledjük el most az elbeszélés pszichológiai lehetetlenségét: azt, hogy a feleség a férj előtt az egekig dicséri a fiatal nő bájait.
Szókratész megmosolyogtató elbeszélésének megvannak a maga okai. Valentinianusnak mint kereszténynek nem kellett volna elválnia. Ugyan-akkor mindenki tudta, hogy egymás után két felesége van, s mindkettőt törvény szerint feleségül vette. Ebben a helyzetben az egyházi történetíró úgy döntött, hogy a kisdedeket ne szomorítsa, miszerint Marina Severával nem volt válás, tehát Szókratész szerint létezhetett törvény, amely lehetővé tette a bigámiát.
Az első feleségtől való elválásnak egyébként nagyon is prózai oka volt. Erről egy igen hiteles krónika tesz említést a bizánci időkből, amelynek a címe Chronicon paschale (Húsvéti krónika). A császárné ugyanis túlkapást követett el, mert egy asszonytól kikényszerítette, hogy városon kívüli birtokát igen alacsony áron adja el. Valentinianus ezt megtudván fölesküdt szakértőket hívott, akik megadták a birtok piaci értékét. A földet visszajuttatták előző tulajdonosának, a császárné pedig megvált a férjétől és az udvartól. Igaz, gyanítható, hogy a császárnak ez a visszaélés csak ürügyül szolgált, hogy elváljon Marinától, és fiatalabb, szebb feleséget vegyen magához.
Valentinianus halála után Gratianus megengedte az anyjának, hogy visszatérjen a császári udvarba. Nem tudjuk, mikor halt meg; Konstantinápolyban temették el, a férje szarkofágja mellé a Szent Apostolok-templomba. [213]